2015. február 21., szombat

Eighth Side - Burkolt üzenet



Mayna Collins
Ahogy nem rég megbeszéltem a menedzseremmel, elküldök neki egy már megírt részt a következő könyvemből. Elmondtam neki, hogy miről fog szólni és először nem támogatta az ötletemet. Szerinte, ha ezt az egészet elcseszem, nagyon megüthetem a bokámat. Ebben nem tévedett olyan nagyot, viszont én bízok magamban, bízok a tehetségemben és bízok abban is, hogy ez az egész jól fog elsülni. Tudom, hogy ez az egyetlen esélyem és tudom, hogy rengeteg emberrel megutáltathatom magam, viszont azt is tudom, hogy ezzel a könyvvel leránthatom a leplet a rózsaszínködben élő emberekről. Azokról akik imádásig oda vannak a One Direction nevű fiúbandáért, azokról, akik csak a jót látják bennük úgy, hogy a rossz ott lakozik a felszínen, de azt félresöprik.
Egy kattintással bemásolok egy részt az e-mail szöveg ablakába és elküldöm azt a menedzserem számára. Nem olyan túl sokat küldök, de ez a mennyiség pont elég ahhoz, hogy felkeltse valaki figyelmét és, hogy ezáltal eldőljön, hogy tovább olvassa-e vagy esetleg még sem.

One Direction, a dicsfény mögött
Írta: Mayna Collins


Világszerte lányok milliói epedeznek az öttagú, baba arcú fiatalokból álló banda után. Négy albumukat világ körüli turnékra vitték el, ahol lányok ezrei tomboltak, miközben minél közelebb próbáltak tolakodni a színpadhoz, hogy  lehetőleg a legközelebb legyenek imádatuk tárgyához. Rengeteg koncert, interjú, díj és hivatalos megjelenés van a hátuk mögöttük. Bárhová mentek, mindenhol kitörő lelkesedéssel fogatták őket. Még az utcára se tudnak lépni testőrök nélkül, hiszen azon nyomban lelkes rajongók rohamozzák meg őket, akik csak aláírást és képet szeretnének a kedvenceikkel. Sokan azt mondják, hogy a fiúk dalai mentették meg az életüket és ezért hálásak nekik. Turnéjaik során számos olyan országba ellátogathattak, amiknek a létezéséről se tudtak és így valóra válthatták az ott élő Dierctionerek álmát. Viszont azokra a rajongókra senki sem gondol, akiknek nem adatott meg az a lehetőség, hogy elmehessenek egy koncertjükre, vagy készíthessenek egy közös képet. Ezek a rajongók időt nem kímélve, különböző internetes oldalakon a fiúk figyelmét próbálják felkelteni. Videókat tesznek fel, számtalan szöveget írnak nekik, de ez úgy tűnik, hogy még sem elég, hiszen a fiúk rájuk még most sem figyeltek fel. Vannak, akik otthon, a szoba négy fala közt álomba sírják magukat, csupán az miatt, mert megláttak egy közösségi oldalon egy képet, amin egy rajongó és az egyik One Direction-os tag szerepel. Viszont bármennyire is fáj, ki kell azt is mondani, vannak olyan rajongók is, akik egész életüket azért áldozzák fel, hogy a fiúkkal akár egyszer is találkozhassanak, de mikor ez még sem jön végbe és ők úgy érzik, hogy itt a vég, a világon talán a legszörnyűbb cselekedethez folyamodnak. Öngyilkosok lesznek, s mikor már megtörténik a tragédia, akkor figyelnek fel az elhunyt lány történetére ezek az énekes fiúk. Viszont ez már túl késő, hiszen a halottat nem lehet visszahozni. 
Megszámlálhatatlan oldal ír a fiúk életéről, magánéletéről és a sztárvilágban történő dolgaikról. Ezek között van olyan, ami hiteles és megbízható információkat tartalmaz, de sajnos egyre több az olyan oldal, ahol csak légből kapott mondatokat lehet olvasni. Ezek közül, az oldalak közül egyiknek sem tudja az írója, hogy milyen is pontosan a One Direction fiúbanda egy-egy tagja. Viszont, most itt vagyok én, akinek volt szerencséje személyesen is találkozni ennek a bandának a tagjaival. Napokat tölthettem el velük, miközben beszélhettem velük olyan témákról, melyekről még senki sem tud a médiában. Olyan dolgokat mondtak el, amik bensőségesek és számukra nagyon fontosak, hogy ne kerüljenek napvilágra. A kérdés pedig az, hogy riporterként kerültem a fiúkhoz? A válasz, nem. Az egyik bandatag által kerültem hozzájuk közelebb úgy, hogy már barátként tekintettek rám. Ez idő alatt ki tudtam őket ismerni annyira, hogy biztos legyek benne, hogy a médiába és a rajongók által létrehozott dolgok, mint tévhitek. Mik ezek a tévhitek? Ezekről foglya lerántani a leplet ez a könyv.

Ez a rövidke szöveg lesz a könyvnek az előszója, a bevezető szerűsége, amiben az irományom rövid tartalmát fedem fel. Természetesen ez csak egy vázlat, amin még alakítgatni, javítgatni fogok, hiszen egy zsenge, félig kész művet nem adhatok ki a kezeim közül. Anderson-on kívül más senki nem tudja, hogy mire készülök, tehát még a szüleimnek sem ejtettem szót a készülő alkotásomról. Tudom, hogy lebeszélnének ennek a megírásáról, mert mindig azt mondták, hogy ne avatkozzak olyan dolgokba, amikhez nincsen közöm. Ebben igazuk is van, és éppen ezért félek, hogy ha ezt elolvassák, akkor csalódni fognak bennem.
Menedzserem, aki utam egyengetésében segít, néhány perc elteltével már válaszol is az általam küldött e-mailre. Azt írja, hogy eddig tetszik neki és szerinte figyelem felkeltőre sikerült ez a kis szösszenet, viszont továbbra is tartja magát ahhoz a nézetéhez, hogy nem szeretné, ha ebből a kis tervemből egy hatalmas bukás lenne. Ez a könyv, egy vízválasztó az életemben, hiszen, ha jól sikerül, akkor még nagyobb népszerűségre tehetek szert és nagyobb kiadók is érdeklődhetnek irántam. Viszont megvan az esélye annak is, hogy a kiadvány katasztrófába fog torkollni és a kritikaírók és a banda rajongói darabokra fogják szedni a negatív tartalmú véleményükkel.
A csendes, nyugodt pillanatomat a csengő hangja szakítja meg. Ennek hallatára a laptopot az ölemből az ágyra teszem és lassú, nem túlsietős léptekben a földszintre indulok, hogy megtudjam nézni, hogy ki a váratlan vendég. Mire az előszobába érek, a csengő hangja újra megszólal és már nem áll szándékomban tovább várakoztatni a vendéget, a kapucsengő kameráján keresztül megnézem, hogy ki is az illető. A képernyőn egy fiú tűnik fel, akinek a fején egy futár cég logójával ellátott sapka díszeleg. Arcán jól kivehető a türelmetlenség, ezért egy gomb segítségével kinyitom a kaput, hogy betudjon rajta jönni. Egy perc sem telik el, máris kopogtat az ajtón, amit egy mosoly kíséretében ki is nyitok.
- Jó napot, hölgyem - legcsábosabb mosolyát villantja felém, miközben észrevétlenül próbál végig mérni. Nos, ez nem igazán sikerül neki, hiszen, látom, hogy szemei az arcomról más felé kalandoznak el.
- Jó napot - szólalok meg, mikor már kényelmetlenné válik a folyamatos stírölése. Hangomra felkapja a fejét és  újra szemeimbe néz, míg ajkain még mindig az a széles mosoly terül el.
- Ezt a csokrot magának küldték - egy rózsaszín és vörös rózsákból álló, nagy méretű csokrot nyújt felém. A virágok láttán meglepődök, nem tudom, hogy ki küldhette ezt a csodálatos ajándékot, de próbálom visszafojtani meglepődöttségem, hogy ne lássa a futár fiú, hogy nem vártam semmi ilyesmit senkitől - Itt írja alá - a tollal a kezében tartott papírkán, a nevem melletti rublikára mutat. A nem megszokott méretű csokrot a bal kezembe fogom, míg a másikkal a lapra kanyarintom az aláírásomat.
- Mennyit fizetek? - kérdezem, mikor már a pénztárcámért indulnék.
- Az úr, aki küldte a csokrot, már rendezte az összeget - válasza közben is mosolyog - szerencsés férfi, hogy egy ilyen gyönyörű barátnője van.
- Köszönöm, de nem a barátom - arcom pírba borul a kijelentése miatt, hiszen, mindig is  szégyenlős lány voltam, akit könnyen zavarba lehetett hozni - vagyis még nem vagyunk együtt.
- Nos, akkor egy seggfej lesz, ha egy ilyen csodás lehetőséget elszalaszt. Ha a helyében lennék, akkor már régen léptem volna az ügy érdekében - szeme kacéran csillan fel, miközben újra végig mér, és ajkait nyelvével benedvesíti.
- Köszönöm, de nekem most mennem kell - nem szándékozom megvárni, míg ez a flörtölése tovább megy ezért burkolt mondatban távozásra kényszerítem. Veszi a célzást és miután búcsút int, lelépdel a lépcsőfokokon és maga után bezárva a kaput, elhagyja az udvart.
Csak akkor megyek vissza a házba, mikor meggyőződöm arról, hogy a futár véglegesen elhagyta a tulajdonomban lévő telket és egyedül vagyok. Tekintetemet szinte le sem veszem a két féle színű virágcsokorról, miközben egyik lábammal belököm a bejárati ajtót és a nappali felé sétálok. A rózsák közé szorosan elbújtatva észreveszek egy apró papírdarabkát, amit olyan reménnyel szedek ki, hogy megtudhatom a feladó kilétét. Mielőtt viszont még elolvasnám, gondoskodom a csokorról is és beleteszem vízzel megtöltött vázába és a nappali közepén található asztalra helyezem el.  A kettéhajtott papír első oldalán a nevem található kacskaringós, férfias kézírással felírva. Ezután kíváncsian hajtom szét, amely után rögtön szemem elé tárul a fehér lapocskára írt néhány szó.

Nagyon jól éreztem magam veled tegnap. Remélem, hogy nem bántad meg,
hogy eljöttél velem a felhők fölé. Már alig várom, hogy újra láthassalak és
karjaimban tarthassalak. 
Ölel: Niall
ui.: Kérlek, mondd, hogy nem vagy allergiás a rózsákra!

Arcom ismét felveszi a halvány rózsaszínes árnyalatát a szőke fiú szavai láttán. Meglepett ezzel a tettével, hiszen nem gondoltam volna arra, hogy ennyire jól érezte magát velem és arra sem, hogy még találkozni akar velem. Bevallom, én is jól értem magam a rendevúnkon, nagyon kedves és szeretetteljes fiúnak tartom, viszont tudom, hogy nem szabad beleszeretnem. Nem követhetem el azt a hibát, hogy szerelmes legyek belé, mert most a karrierem sokkal fontosabb a számomra. Ráérek a szerelemre majd néhány év múlva is, most félre kell tennem ezt az érzést. Hiszen ha megjelenik a könyv és esetleg beleszeretnék ebbe a fiúba, akkor magamba is egy hatalmasat rúgnék, nem csak belé. Elég, ha ő fog csalódni bennem és pont elegendő egy összetört szív, mint kettő.
Viszont ennek ellenére, találkozgatnom kell vele és kedvesnek kell lennem, hogy ne fogjon gyanút, mert ő az egyetlen ember a bandában, akin keresztül véghezvihetem a terveimet, bármi áron is. Éppen ezért teszem, most azt, hogy a telefonommal lefényképezem az előttem lévő virághalmazt és néhány effekttel és kedves szóval, az instagramra posztolom. Nem jelölöm meg rajta Niallt, csak néhány szóban kifejtem, hogy mennyire örülök a képen szereplő ajándéknak és, hogy nagyon köszönöm annak a fiúnak, aki ezt küldte nekem. A kép a megjelenése után már több száz szívelést kap és rengeteg komment is érkezik rá. Sokan azt kérdezgetik, hogy kitől van ez a csokor, vannak, akik még nevet is írnak, hogy kit tippelnek a feladónak, viszont vannak olyanok is, akik csak a tetszésüket írják le a hozzászólásukban. Miközben az értesítések között nézelődök, megakad a szemem az egyiken. A szőke fiú is szívelte a képet és ez, csak mosolyt csal az arcomra. Ezután az értesítések oldalacska még jobban felpörög Niallnek hála, mert sokan a kommentben nyilvánítják ki meglepődöttségüket, miszerint a híres énekesnek is tetszik a kiposztolt képem.
- Szia - mosolyogva szólok bele a telefonba, hiszen idő közben a kék szemű fiú telefonhívást kedvezményezett.
- Szia Mayna - hangjától ajkam még nagyobb mosolyra húzódik és biztos vagyok benne, hogy az ő arcán is ott húzódik a száján a jó kedvnek a jele - Megkaptad a virágot?
- Igen. Nagyon szépen köszönöm, de nem kellett volna rám költened - hallom, hogy a vonal túlsó oldalán hangosan kifújja a levegőt, amit azt hiszem, hogy a kijelentésem miatt tesz - nem vagyok rájuk allergiás.
- Hú, akkor megnyugodtam. Már azt hittem, hogy kidobtad őket, mert megállás nélkül tüsszögtél tőlük - kacéran nevet fel, aminek hallatára én is kuncogó hangot hallatok.
- Ha ez történt volna, még akkor sem dobtam volna ki ezeket a gyönyörű virágokat.
Ezután a mondatom után egy kis csend áll be. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék most és valószínűleg ő sem. Nem teszek fel bugyuta Hogy vagy kérdést se ehhez hasonlókat, hiszen az már nagyon sablonos és unalmas lenne. Inkább megvárom, míg ő mond valamit, mert nekem most semmi értelmes sem jut az eszembe. 
- Mit csinálsz ma? - kérdése váratlanul ér, mert a némaságunk közben gondolataim elkalandoztak valahová máshová és a szavai rángatnak vissza a valóságba.
- Még nincs pontos tervem, de azt hiszem a szüleimet fogom meglátogatni,mert amióta itthon vagyok nem találkoztam velük és eléggé bűntudatom van ez miatt - mikor néhány nappal ezelőtt visszajöttem Londonba, akkor találkoztam szüleimmel, de akkor is csak néhány percet tudtunk együtt lenni. Megígértem nekik, hogy hamarosan meglátogatom őket és már éppen itt az ideje, hogy elmenjek hozzájuk. Már nagyon hiányoznak és szükségem van egy kis anyai és apai szeretetre és biztonságra, amit csak ők tudnak nekem nyújtani. Hiába is, a családnál nincs fontosabb dolog az egész világon - és neked vannak terveid?
- Harry meghívott, hogy menjek át hozzá, mert vettek valami szekrényféleséget és egyedül nehezen megy neki annak az összeszerelése. Barbi, pedig nem igazán ért az ilyenféle dolgokhoz, szóval kénytelen vagyok én neki segíteni. Nem mintha én már szereltem volna össze egy szekrényt - szavai hallatán elképzelem, ahogy ketten egy papír felett görnyedve próbálják kitalálni, hogy melyik csavarnak hol a helye. Aztán nagy boldogan felugranak, mikor sikerül összeállítaniuk a bútordarabot, de néhány perccel később az darabokra hullik, mert a csavarok lazák voltak - Mit szólnál, ha holnap megismételnénk a tegnapi pillanatot? Mármint, nem megyünk megint a magasba, hanem valahová máshova. Vagyis úgy értem, hogy ha holnap ráérsz, akkor szervezhetnénk megint egy közös programot.
- Holnapra nem terveztem még semmit, szóval szívesen elmegyek veled bárhová. Viszont, ha kérhetem, ne menjünk puccos helyre vagy nagyon mű és erőltetett helyszínre, mert a természetesség híve vagyok. Az sem zavar, ha egy fotelban üldögélve beszélgetünk és sült krumplit eszünk rántott hússal - utolsó mondatomon felnevet, valószínűleg viccesnek tartotta az én komoly kijelentésemet - nem viccelek. Azért mondtam, hogy legyen egy kis viszonyítási alapod, hogy mi nem puccos nekem és, hogy mi az. De persze, ha egy étterembe megyünk az se nagy baj, de azért annak mégis más a hangulata, mint egy meghitt, kettesben eltöltött vacsorának.
- Most kitaláltad a tervemet. London legdrágább éttermébe akartalak elvinni ahol kaviárt és rákot ettünk volna a legjobb minőségű pezsgőkkel vegyítve - beszédjébe ismét beleviszi a humort, viszont ennek most nem örülök, hiszen én komolyan gondoltam, amit mondtam és elvárnám, hogy ilyenkor ne viccelődjön - nem szándékoztam olyan helyre menni. Én sem szeretem a fényűző, drága helyeket, és ha tehetem, kerülöm őket. Szóval ne aggódj ez ügyben, de még az a kérésem lenne, hogy meleg ruhába öltözz fel, mert megint a szabadban leszünk.
- Rendben.
- Majd később üzenetben elküldöm, hogy mikorra megyek érted, mert most mennem kell. Vár Harry és a szekrény. Szia Mayna.
- Szia Niall.
Az elköszönés után pár perccel tényleg elküldi SMS-ben, hogy mikorra legyek holnap kész. Öt órát ír az üzenetben, szóval lesz elegendő időm arra, hogy elkészülhessek úgy, hogy ne kelljen közben azon kattognom, hogy bármelyik pillanatban ide érhet. A nap további részét úgy töltöm, ahogy azt nem rég mondtam a szőke fiúnak. A szüleim boldogok, mikor az ajtójukban állva megpillantanak engem és az én szívem is megnyugszik, mikor elmondják, hogy nem haragszanak rám és egy szeretet teljes ölelésbe vonnak. Ez az az érzés, ami már olyan rég óta hiányzik nekem. Elmondhatatlanul jó érzés a karjaik között lenni, illatukat beszívva azt suttogni, hogy mennyire szeretem őket.

2015. február 7., szombat

Seventh Side - A mélybe nézni s a pillanatnak élni



Niall Horan
 A Nap még alig kelt fel, de én már  kezemben a telefont szorongatva idegesen járkálok fel-alá a nappaliban. Fel akarom őt hívni, viszont valami mégis meggátol benne. Félek. Nem tudom, hogy mitől és, hogy miért, de félek.
- Haló - hosszú csöngés után egy álmos hang szól bele a készülékbe - Ki az?
- Szia, Harry Niall vagyok. Azért hívlak, mert tegnap elhívtam Maynat randira, de most nem merem felhívni, hogy mikor ér rá és fogalmam sincs, hogy - számból a szavak megállás nélkül áradnak ki és még azt is nehezen veszem észre, hogy Harry a szavamba vág.
- Nyugodj le és mondd el még egyszer, hogy minek a jó égnek hívtál fel reggel hét órakor, mikor még a Nap is alszik? - nyugodtan beszél, de hanglejtésében érzek egy kis parányi dühöt is. Hangosan kifújom az eddig a tüdőmben lévő levegőt és immár nyugodtabban újra beszélni kezdek.
- Tegnap miután elmentetek Mayna még itt maradt egy kicsit és elhívtam randizni. Igent mondott és abban maradtunk, hogy majd hívom, hogy mikor ér rá. Én viszont nem tudok tovább várni, de mit szólna, ha most hívnám fel? Nem nézne rámenősnek? Mi van, ha viszont nemet mond? Ha igent akkor hova vigyem? Azt sem tudom, hogy mi a kedvenc étterme vagy, hogy mit szeret csinálni. Örülne neki. ha elvinném Párizsba? Mondjuk az Eiffel toronyhoz aztán meg egy romantikus vacsorára - újra visszatér az idegességem és ennek következtében sok sületlenséget hadarok el.
- Niall, nem hiszem, hogy egy puccos vacsorára vágyik Párizsban. Bár kétség sem férhet hozzá, hogy annak minden nő örül, de szerintem valami kevésbé fényűzőbb helyre kellene vinned. Szerintem hívd fel nyugodtan, de ne most mert még korán van, hanem egy-két óra múlva. Ha ma esetleg nem ér rá, akkor ott a következő nap, ha akkor sem akkor azután is van ezer meg egy nap. Ha találkozni akar veled, akkor időt fog rád szakítani bármennyi dolga is van. Szóval szerintem hívd fel, baj nem lehet
belőle - szavai életmentően hatnak rám, hiszen már közel vagyok a megőrüléshez.
- Akkor ne foglaljak repülőjegyet a Párizsba tartó repülőre?
- Ne - jól esően nevetünk fel a már szánalmasnak mondható kérdésemen - Komolyra fordítva a szót Niall. Add önmagad és meglátod, hogy Mayna értékelni fogja a hétköznapiságodat és ha van egy kis esze, nem hagy elveszni téged.
- Köszönöm Harry. Nem csak ezt, hanem mindent - fejemben végig pörögnek az eltelt éveknek a pillanatai. Voltak rosszak és jók is egyaránt, de mindegyikben volt valami közös. Mi nem csak öt fiúból álló banda vagyunk. Mi barátok vagyunk, akik inkább már testvérekként tekintenek a másikra. Mi egy család vagyunk  - Köszönöm, hogy megismerhettelek.
- Ne nekem köszönd, hanem a sorsnak. Ha aznap valamelyikünk nem megy el a meghallgatásra, akkor lehet, hogy nem lennénk itt. Sőt, One Direction sem lenne, de ez mind csak lehet, meg mi lett volna ha szöveg, szóval nem is érdemes rá gondolni. Inkább mond, hogy mit tervezel.
- Van egy nagyon jó ötletem, ami szerintem nem felvágós, de romantikus. Szeretném, ha ez egy szép emlék lenne a számára és a számomra is, ha ez az egész közöttünk nem jön össze. Egy elfelejthetetlen pillanatot szeretnék neki okozni.
- Ne aggódj, biztos tetszeni fog neki, de ha még se jön össze, akkor azzal csak ő fog veszíteni.
Ezután még néhány mondatot váltunk, de aztán bontjuk a vonalat. Kicsit lenyugtattak Harry szavai, hiszen nagyon sok fontos és igaz dolgot mondott, de bennem még is van némi félelem. Nem akarom, hogy rosszul süljön el ez az egész. Igaz, hogy még nem nagyon ismerem és szerelmes se vagyok belé, de mégis fájna, ha elveszítenék egy olyan csodálatos lányt, mint őt. Mert tudom, hogy ő egy tisztességes ember, aki önszántából nem lenne képes csalódást okozni másoknak és nem is verne át másokat.
A falon lévő óra mutatója hamarosan a kilencest is eléri. A Nap már régen az ég magaslataiban jár, s fényt áraszt az olvadozó hótól nedves tájra. Az utakon egyre több autó halad el és ez által egyre zajosabb lesz az eddig halk utca. Fejemben is hasonló zaj van. Különféle gondolatok cikáznak át rajta, negatívak csatákat vívnak a pozitív feltevéseimmel. Szívem hevesen dobog, kezem reszket, félek és egy pillanatra megdöbbenek, mikor a telefonom képernyőjén felvillan a lánynak a neve, aki már kora reggel óta kering gondolataimban. Nem tétovázok, azonnal elhúzom a zöld ikont, így szabad utat hagyva csilingelő, lágy hangjának.
- Szia Niall. Remélem nem ébresztettelek fel a hívásommal - ha tudnád, hogy azóta várok erre a pillanatra, mióta elmentél. Ha tudnád, hogy úgy hiányzott a hangod, mint halnak a víz, vagy madárnak a repülés.
- Szia Mayna. Nem, már egy ideje ébren vagyok - arcomon letörölhetetlen mosollyal szólalok meg.
- Nem akarlak zavarni, vagy valami hasonló, csak azért kerestelek, hogy délutánra van-e valami programod? Ha ráérsz, arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valami közös programot - ő hív randira? De hiszen tegnap én már ezt megtettem. Én akartam tőle ezt megkérdezni, de sajnos megelőzött.
- Már én is hívni akartalak, hogy mikor érnél rá, hogy találkozzunk. Viszont ha jól vettem ki a szavaidból, akkor ma délutánra nincs programod, ugye? Mert nekem sincsen.
- Nekem ma tökéletes lenne - válaszától, szinte az egekben érzem magam. Nagyon örülök neki, hogy ma találkozunk, randizunk - Hova megyünk? Mert akkor alkalomhoz illően kell öltöznöm.
- Az legyen még az én titkom. Nem kell estélyiben vagy valami hasonlóban jönnöd, csak öltözz fel olyan ruhába ami melegen tart és amiben jól érzed magad - gondolatban már most a délutánt tervezem. Fel kell hívnom néhány embert, hogy végre hajthassam a tervemet - Három órára érted megyek.
- Rendben - mikor megszólal, az előbb elkalandozott gondolataim közül rángat ki eme szavával – Akkor délután találkozunk. Viszlát Niall.
- Szia Mayna.
A fejemben már körvonalazódtak a nap további részéről a terveim, viszont ehhez segítségre van szükségem. Kezemből nem teszem le a telefont, már rögtön az előbb bontott hívás után tárcsázom azt az embert, aki most segíteni tud nekem. Néhány csörgés után fel is veszi, és sietve el magyarázom neki a terveimet. Nehezen, de belemegy és megígéri, hogy délutánig előkészíti a randevú egy kulcs fontosságú darabját. A fejemben lévő képzeletbeli listán ezt a pontot kipipálom, és a következőre ugrok, ami az ételnek a beszerzése. A hűtő tele van, hála annak, hogy nem rég vásároltam be. A benne lévő dolgokból összeállítok néhány íncsiklandóan kinéző szendvicset és szalvétákba csomagolom. Óvatosan a piknik kosárba pakolom őket, aztán pedig forró kakaót készítek, és két termoszba öntöm és a szendvicsek mellé helyezem őket. A nappali egyik szekrényéből előkeresek néhány vastag plédet és a kosárral együtt a kocsi csomagtartójába pakolom őket. Még rengeteg időm van, de nem szeretném, ha esetleg itt felejteném ezeket, mert akkor fuccsba menne a délutáni tervem. Miután felérek a garázsból, fel hívom azt az embert, akivel nem is olyan régen beszéltem, hogy megtudjam, hogy hogyan halad az előkészülettel. Szerencsére ez miatt nem kell aggódnom, hiszen azt mondja, hogy minden rendben van és én hiszek is neki.
A nap következő néhány órájában izgatottan rohangálok a lakásban. Az izgatottság egyre jobban úrrá lesz rajtam s az idő is gyorsan telik én pedig egyre jobban azt érzem, hogy késésben vagyok. Már háromnegyed kettő is régen elmúlik, mikor a zuhany alá állok. Samponnal megmosom a hajamat, míg tusfürdővel alaposan átdörzsölöm minden pontomat, hogy még véletlenül se maradjon száraz testrészem. A zuhany alól kilépve egy tiszta törölközőt tekerek csípőm köré, és egy hajszárítóval pedig rászárítok a hajamra, hiszen, vizes hajjal nem indulhatok el és időm pedig már nincsen arra, hogy magától száradjon meg. Ez után még vizes részeimet áttörlöm a törölközővel és egy tiszta alsót magamra rángatva a ruhás szekrényhez megyek, hogy kiválasszam, melyik darabokat vegyem fel. Sokat nem totojázok vele, egy fekete színű farmernadrágot, egy fehér pólót és szintén egy fekete színű pulóvert veszek fel. A polcról még leemelek egy sapkát és miután a zokni is a lábamon van, lerobogok a nappaliba. Felkapom a kocsi kulcsot a telefonommal és a pénztárcámmal együtt, belebújok a cipőmbe és már megyek is a garázsba, hogy beülve az autómba elindulhassak.
Három óra előtt néhány perccel érek Mayna háza elé. Egy üzenetben ezt közlöm is vele és hamarosan meg is jelenik a kapuban. Szinte kiugrok az ülésből és átsietek a másik oldalra, hogy kinyithassam neki az ajtót. Mosolyogva fogadja eme gesztusom és miután elhelyezkedik az ülésben, én is elfoglalom a sajátomat. Mielőtt még a kulcsot elfordítanám, és a motor felbőgne, a hátsó ülésre tett csokor felé nyúlok. A piros színű virágokból készített csokrot a kíváncsian pislogó lány felé nyújtom. Arcvonásaiból azt veszem, ki, hogy meg van lepődve és hálája jeléül egy puszit hint az arcomra.
A motor felbőg, a kerekek megmozdulnak és az autó elindul. Lassan, nyugodt tempóban haladunk a forgalmas utakon, nem sietünk sehova. A belső teret a rádióból áradó halk zene és Mayna szavai tölti be. Most éppen a mai napját meséli. Azt mondja, hogy nagyon izgult mikor reggel felhívott és azt hitte, hogy vissza fogom utasítani. Mikor elmondom, hogy én is hogyan éreztem, a meglepődöttség jelei jelennek meg rajta. Az út további részében folyamatosan azt kérdezgeti, hogy hova tartunk és mit fogunk csinálni. Természetesen egy kérdésére sem adok pontos választ és próbálom nem kimutatni, hogy mennyire örülök kíváncsiságának. Közben már London forgalmas utcáit is elhagyjuk és helyét a fákkal és természettel teli út veszi át. Nem sokkal később egy földútra térünk le, amin haladva elérünk egy tisztásra. A kulcsot elfordítva a motort leállítom és mosolyogva a kíváncsian körbe pillantgató lány felé fordulok.
- Hol vagyunk? - izgatottan kérdezi, miközben tekintetét a tájon vezeti végig.
Nem válaszolok, a biztonsági övet kikapcsolom és kiszállok az autóból és Mayna oldalára sétálok.
- Gyere - nyújtom a kezem felé, és ő bátortalanul, de elfogadja a kezem és kilép a fűre. Ezután a csomagtartóhoz sétálok és kiveszem onnan a piknik kosarat és a plédeket. Az utóbb említett darabokat az egyik alkaromra terítem, a kosarat a kezembe fogom, a másikkal pedig Mayna derekát átölelve terelgetem őt a helyes irányba.
- Piknikezni fogunk? - erre a kérdésére sem válaszolok, csak némán lépkedek előre, fel a dombon.
Néhány perces séta után felérünk a dombtetőre ahonnan elénk tárul a két domb között húzódó völgy. Megállok, mikor észreveszem, hogy az eddig mellettem haladó lány eltűnt. Magam mögé nézek és látom, hogy ledermedve áll egy helyben és maga elé mutogat.
- Ez most tényleg az amire gondolok? - álmélkodva kérdezi. Arcán már az ámulat helyett mosoly terül szét és boldogságtól csillogó szemekkel tekint rám.
- Miért, mire gondolsz? - nevetve kérdezem tőle, miközben elindulok lefelé a dombról a völgy irányába. Néhány másodperces késéssel ő is utánam indul, és mikor lassítok, mellém is ér. Hamar le is érünk a völgybe ahol Maynán már megjelennek az izgatottság első jelei.
- Sziasztok - köszön az előttünk álló Dylan aki velünk fog tartani az úton. Mi is köszönünk neki és miután a férfi ismerteti velünk a szabályokat, hogy miket szabad tenni és mit nem, beszállunk az elég méretes kosárba. A kis ajtó bezáródik mögöttünk és percek múltával már a földtől távolodunk el, a felhők felé haladva.
- Elfelejtettem megkérdezni, hogy esetleg nincs-e tériszonyod - zavartan nézek a mellettem álldogáló lányra - Még nincs túl későn, szóval megkérdezem most. Van tériszonyod?
- Ne aggódj Niall, nem félek a magasban - mosolyogva válaszol, miközben tekintetét le nem veszi az alattunk húzódó tájról - Csodálatos.
A hőlégballon korlátjának dőlve figyeli a kilátást. Az elején még féltem, hogy nem fog neki tetszeni az ötlet és félni fog idefent a magasban, de nem ez történt. Boldognak tűnik, és ahogy látom, nagyon élvezi, hogy itt van fent. Mivel elég nagy a hely a hőlégballon fedélzetén, a túl oldalon lévő Dylan nem zavar minket abban, hogy gondtalanul beszélgessünk.
- Éhes vagy? - nézek fel rá, miközben a piknik kosárhoz hajolok le, hogy kivegyek belőle kettő szendvicset és a kakaókat. Bólint, de a válaszára nem sokat várok, hiszen még a reagálása előtt a kezébe nyomom az egyik szendvicset és termoszt. Az egyik plédet a hátára teszem, így megvédve őt a megfázástól, utána én is magamra kapom a másikat és a szendvics falatozásába kezdek.
Mikorra London épületei és utcái felé érünk, az égen lévő narancssárga korong a horizont alá kúszik, s körülötte mindent a saját fényére színez. Mayna ámulattal figyeli ezt a jelenséget, hiszen az itteni házak ablakaiból nem sokszor látni, főleg nem ilyen szépen. Körülöttünk minden néma csöndbe burkolózik, miközben a Naplementét nézzük. Mintha a Föld megszűnt volna forogni, mintha nem létezne más, csak ő és én. Csak mi. A sárga korong még percekig még látható, de aztán eltűnik, hogy holnap egy újabb napot hozzon magával.
A csendet egy torokköszörülés töri meg. Gondolataimból kiszakadva, csodálkozva nézek körbe, de mivel nem veszek észre semmilyen különös dolgot, újra a tájba merülök. Néhány másodperc múlva egy hangosabb, az előzőhöz hasonló hangot hallok, de párosul hozzá az is, hogy valaki megütögeti a mellkasomat. Mikor meglátom, hogy mi történt, zavartan húzódok el, s tőle néhány lépésnyire állok csak meg.
- Ne haragudj - csak ennyit tudok kinyögni. Látom az arcán, hogy meg van hökkenve és félek, hogy ezzel a váratlan öleléssel, most elrontok mindent. Nem tudom, hogy mikor ölelhettem át, de valószínűleg akkor cselekedtem, mikor a Naplementét néztük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nekem nem esett jól, sőt, elmondhatatlan érzés volt őt a karomban tartani és perceken át ölelni. Remélem, hogy még lesz erre lehetőségem és nem fog magától ellökni, mint egy rongybabát - Nem tudom, mikor történt, kérlek ne..
- Ne Niall, semmi gond. Nem kell szabadkoznod. Örülök, hogy megöleltél, mert így még különlegesebbé tetted ezt a pillanatot - mondatomat nem tudom befejezni, mert szavamba vág. Miközben beszél apró lépésekben halad felém, s az utolsó szava befejeztével kezeit nyakam köré tekeri és magához húz. Hirtelen ledermedek, de én is átölelem s szorosan karjaim közé zárom. Illata orromba kúszik, míg haja csikizi az arcomat. Olyan jó őt ölelni. Olyan jó lenne, ha így maradhatnánk örökre és nem kellene foglalkozni a körülöttünk lévő dolgokkal. Viszont ezt a pillanatot, mint minden mást is megtöri valami. Az engem ölelő kicsiny test reszket karjaimban, és ettől nem tudok elvonatkoztatni. Bármennyire se szeretném, eltávolodok tőle és egy plédet terítek rá és gondosan betakargatom vele, de annyira, hogy már csak a feje látszódik ki. Hálásan mosolyog rám és a korlátnak dőlve figyeli immár az égen lévő csillagokat. Mellé lépek és mielőtt még bármit is csinálnék, fejét vállamra hajtja. Derekánál fogva húzom közelebb magamhoz és gyengéden, de mégis olyan erősen szorítom, mintha elveszíthetném.
Míg le nem szállunk ugyanarra a tisztásra ahonnan elindultunk, abban a pozícióban maradunk. Egymás karjai közül figyeljük a fényben úszó angol fővárost és az égen lévő fénylő pontokat. Aztán a hőlégballon földet ér és eljött a pillanat, amit nem szerettem volna. Elválunk egymás testétől és a plédekkel és a kosárral karöltve elhagyjuk ezt a helyet. Dylantől elköszönünk és némán, egymás mellett már-már kullogva lépdelünk a kocsi felé. Mikor odaérünk, a csomagokat beteszem a hátsóülésre és miután Mayna elfoglalja a helyét én is átrobogok a saját oldalam felé. Miután a motor felbőg, a hideg autót melegség járja át, így felmelegítve minket. A visszavezető út gyorsabban eltelik, mint az idevezető. Hirtelen azon kapom magam, hogy már Mayna háza előtt parkolunk és még mindig némán egymás szemébe bámulunk. Végül, ezt a kínosnak nem mondható csendet ő szakítja meg halk szavaival.
- Nagyon jól éreztem ma veled magam. Köszönöm ezt a csodálatos délutánt.
- Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásom és, hogy eljöttél ma velem. Nagyon jól éreztem magam a társaságodban és remélem, hogy még megismételhetjük valamikor - reménykedve mondom ki az utolsó szavakat, hiszen valahol, legbelül sejtem, hogy ennek még lesz folytatása, de mégis félek, hogy visszautasít.
- Én is szeretném, ha még lenne ilyen együtt töltött pillanatunk - válasza hallatán arcom felderül, szívem kiugrani készül, hiszen nem utasított vissza. Ez azt jelenti, hogy kaptam egy esélyt arra, hogy meghódítsam őt, hogy megmutathassam neki, mind azt, ami a szívemben lakozik. Közelebb hajolok hozzá és ismét karjaim közé zárom. Most viszont nem nyújtjuk olyan hosszúra ezt a pillanatot, mint az előzőt. Mikor eltávolodok tőle, arcára egy hosszú, lágy puszit lehelek, aminek a hatására arca egy halvány pírba borul. Kabátját szorosabban fogja magához, egy utolsó pillantást vet felém és az ajtót kinyitva kiszáll az autóból. Figyelemmel kísérem, míg a kulcscsomóján lévő kulccsal kinyitja a nagy vaskaput és eltűnik mögötte, és csak aztán indulok el.
Tudom, hogy ma nem sokat beszéltünk. Nem tudtunk meg egymásról még több fontos és kevésbé fontos dolgot, de ez a mai nap, mégis különleges volt. Együtt, egymás karjai között néztük végig a Naplementét és nem féltünk egymáshoz érni. Szavak nélkül is képesek voltunk kommunikálni és a csend, ami közöttünk volt, nem volt kínos csend. Mert minden egyes vele eltöltött pillanat számomra nem kínos, hanem tartalmas, bármivel is töltsük azt ki.